Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A pályázat (69.)

2008.10.30

Mosópor helyett heroin

Nemrégiben fülest kaptam egy az iskolánk közelében épült gyártelep kétes működtetéséről. A hírt magam sem hittem, míg saját szememmel nem láttam. Mosópor helyett heroin gyártásával foglalkoznak. Egy óriási vállalat, ami a mosópor gyártásából már nem tud megélni, vajon mihez is nyúlhatna, ha nem a drogokhoz és a feketepiachoz? Kölcsön vagy csőd. Egyik sem túl kecsegtető jövő egy újonnan beindított cégnek. Bármelyiket is választották volna, a gyár létének végét jelenthette volna, és ezzel több száz alkalmazottjának elbocsájtását is. Ezt elkerülvén belefogott a ma is igen virágzó heroin gyártásába és piacra dobásába. Ez mégiscsak kedvezőbb anyagilag, mint a háziasszonyok győzködése a silány tisztítószerek megvételéről. Amint fényt derítettem e kisebb „gyártási váltásra” bennem is rengeteg újabb kérdés merült fel. Vajon, ha nem vált a gyár és csődbe megy, a dolgozóit pedig elbocsájtja, akkor hány család megy tönkre? Vajon a gyár és a dolgozói egy csepp bűntudatot sem éreznek, hogy hazudtak a szeretteiknek és szinte a fél világnak? A törvény és a bíróság persze más szemmel fogja vizsgálni a helyzetet, mint én, de ha őszinte szeretnék lenni már magát a hazugságot is büntetném. Talán igazságos lenne, ha bezárnák a gyárat, de a dolgozók elveit, azt hogy miért is dolgoztak sajnos senki nem fogja felülvizsgálni.

Műfaj: röptudósítás
Név: Louis West
Életkor: 19 év

Cím: North – Dakota, Bismarck, Applebeach 3, 4392210

Iskola: Bismarck Gold High
                   
 
Hallottam kattanni a zárat

Minden ajtónak megvan a maga zára és kulcsa, mely azt nyitja. Vannak olyanok, akik csak egy ajtót képesek kinyitni, mert csak ahhoz van kulcsuk. Vannak olyanok, akik sok-sok ajtót nyitottak már ki, de az ajtó mögött semmit sem találtak. Egyszerűen nem a megfelelő ajtón akartak belépni. Gyermeki naivitással kérdezem: „Ha van nálam egy egész kulcscsomó, vajon akkor minden ajtót áttörhetek?” Egy belső, felnőtt hang válaszol:

„Nem. Van olyan ajtó, amit semmilyen kulcs nem nyithat.” Berozsdál a zár, recseg-ropog, mikor elfordul benne a kulcs, majd halkan kattan a zárban. Mikor a kilincs megnyikordul a kezem súllya alatt, az ajtó lidérces hanggal nyílik ki. Bent sötét van, csak egy kis fény pislákol valahol a tér közepén. Megyek, elindulok a fény felé. Szinte örökkévalóságnak tűnő ideig gyalogolok, még sem érem el azt a halvány világosságot. Megállok, várok, és csak nézem a fényt. Milyen szép.. Aztán elmélyedve a kis szikrákban és fénycsóvákban rájövök, ez a remény fénye. Gyenge már, mert sokszor locsolták vízzel és tiporták a porba. Épphogy parázslik, de még ég! A tüzet, ha megfújjuk, azaz adunk egy kis bátorságot, hogy tovább éghessen és terjedhessen, éppúgy mint egy megtört szív újra lobbanhat. Bár nehéz bejutni a szív kapuján, megéri a küzdelmet.

Halk sóhaj hagyja el a számat, mert hallom, hogy nyílik az ajtó és újra elfordul egy kulcs a zárban. De, hisz most is a kezemben van a kulcsa. Lenézek, és igen..tényleg ott fekszik a tenyeremben. A vaspántok csikorogva elfordulnak, és belép az ajtón egy sötét alak. Nem látom, hogy ki az... Nem tudom, kinek lehet még egy kulcsa. Habár van egy másik kulcs ehhez a zárhoz, de azt már rég elveszítettem. Talán ő most megtalálta?

Örömömben, hogy újra rátaláltam a másik kulcsra meggondolatlanul rohanok a sötét alak felé. Ott állok az árny előtt, s ő felém nyújtja a kezét. Nyitott tenyerében ott a kulcs. Eszembe jut, hogy milyen régóta kerestem már. Aztán, ahogy ez a röpke gondolat átsuhant a fejemben, hirtelen félelem kerített a hatalmába. Most már rajtam kívül másnak is van kulcsa a szívem zárjához. Védtelen vagyok. Védtelen és szerelmes.

Műfaj: kisnovella
Név: Johanna Léna Jonex
Életkor: 17 év

Cím: North – Dakota, Bismarck, Applebeach 6, 4392210

Iskola: Bismarck Gold High
 
             
 

November 10.

4 napja lejárt a pályázat beküldési határideje, és most végre megjelentek a győztes művek egy ingyenes számban. Az iskola is kapott a diákok számának megfelelő mennyiségben. Persze nem csak a pályázók olvashatták így a bekerült műveket, hanem a tanárok és mindenki a suliban. Hát..igen. Az első szünetekben minden lány csak könnyes szemmel mosolygott rám, és minden fiú vállon veregette Louist, és gratulált neki. Először úgy gondoltam, hogy ez az, sikerült, bekerült a cikke. De aztán, mikor már odaértek a srácok a mondókájukban, hogy milyen szerencsés is Louis, amiért egy ilyen mesés lány van mellette mint én..hát akkor már tudtam, hogy nem csak hogy Louis cikke, de még az én novellám is bekerült, amit speciell még akkor írtam, mikor megismertem Louist, és csak most találtam meg pakolás közben az egyik fiókom mélyén. El se olvastam rendesen végig, csak az első pár sort. Mivel elég jónak láttam, beküldtem, de nem bizakodtam, hogy nyerek-e. A határidőről teljesen megfeledkeztem, és csak szorítani tudtam magamban, hogy ez a ripsz-ropsz összecsapott iromány bekerül az újságba, és nem a kukába. Hát..bekerült, és bár nem első helyezést, de dobogós eredményt értem el vele. Louis fölényes győzelmet aratott a cikkével a röptudósítások között. Mindenki ledöbbenve olvasta, hisz mindenki jól tudta, hogy a névtelen gyár alatt melyiket is értette az író. A cikk mellett megjelent egy közlemény is, hogy a gyár működése ellen demonstrációt nyújtottak be a bíróságon a bizonyítékokat mellékelve, és külön kiemelve a dolgozók kiszolgáltatott helyzetét. Ugyanis kiderült a dolgozók nagy része Mexikóból átcsempészett, angolul egy kukkot se értő emberekből állt. Néhányukat kihallgatva a rendőrség rájött, hogy kényszerből dolgoztak droggal, ez felmenti őket a börtönbüntetés alól, de sajnos állásukat így is elveszítik, és visszatoloncolják őket Mexikóba. Végülis valamit elért Louis cikke, ha nem is teljesen akadályozta meg, hogy pénz nélkül maradjanak a munkások, azt igen, hogy a gyerekeik szülő nélkül maradjanak. Aztán mikor én is kézbe vettem a lapot, na akkor döbbentem csak igazán le. Nem Louis cikkén..hanem a sajátomon!!! Az utolsó sor, istenem, odaírtam, hogy szeretem!!! Odaírtam!! El se hiszem, hogy odaírtam. Mi üthetett akkor belém? Kimondani nem merem, de leírni igen??? Nem csak én voltam ledöbbenve, Louis is ledöbbent. De még hogy... Szószerint leesett állal nézett rám. A szemében ott volt a kérdés, hogy tényleg igaz-e, amit írtam. A gondolataiból pedig kiolvastam a számomra leginkább szívfájdító kérdést:

„Lehet, hogy Davidről szól a novella?”

Igaz, hogy nem mondtam, de igazán tudhatta volna már, hogy őt szeretem. Csakis őt. Senki mást. Sem Davidet, sem pedig semmilyen más fiút. Szeretem. Szeretem. Mond ki! Mond már ki!

„Louis...én...már régóta készülök rá, hogy elmondjam, de sajnos ez a cikk kellett hozzá, hogy végre el is merjem mondani, hogy ...szeretlek. Teljes szívemből szeretlek. És ezt már akkor tudtam, mikor az első beszélgetésünk megesett ott a kerítés mellett, csak annyira féltem hogy megint összetörik a szívem. Nem éltem volna túl, ha megint csalódnom kell. De most már tudom, hogy te más vagy mint az öcséd. Sőt..sokkal jóképűbb, tiszteletreméltóbb, kedvesebb és sokkal inkább vagyok belég szerelmes.”- hát hogy én döbbent voltam, az semmi, ahhoz a meglepettséghez, ami Louis arcára ezek után kiült.

„De...de.., mi..miért nem mondtad el ezt már hamarabb? Én meg ott feszengtem, hogy még mindig Davidet szereted, és nem mertem bevallani..”- itt abbahagyta a mondókáját, én pedig a végletekig feszülő idegekkel és figyelemmel vártam, hogy kimondja, és kimondta:

„Istenem, Léna, szeretlek, amióta csak ismerlek szeretlek!!!”- a mondat közben eldobta az újságot, és két kezével átfogva a derekamat felkapott a levegőbe..azta.. mint a filmekben. Szeret..és én is szeretem őt! Szeretem, szeretem! Szeretlek Louis! Hm..most hogy már egyszer kimondtam milyen könnyen jön a többi. Csókolózás közben egy kisebb tömeg gyűlt körénk, de mi csak nem bírtuk abbahagyni, és a csodálkozó, ujjongó, tapsoló, és füttyögő kíváncsiskodók ellenére is tovább csókoltuk egymást. Hát igen..a vak szerelem. Mindketten megvakultunk, és csak egymást láttuk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.