Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felhős boldogság (73.)

2008.10.30

„A szerelem örömei mindig arányban vannak az elvesztésüktől való félelemmel.” –mondta Stendhal egyszer, és én mondom újra. Az öröm és a boldogság ellentétje, mint minden másnak is van, a bánat és a szomorúság. Az egyensúly elengedhetetlen. Ahol van napsütés, ott lesz eső. Ahol van eső, ott egyszer ki fog sütni a nap. A szél hevesen süvölt, azt hinnénk, hogy forgószél lesz. Már hajnalban sötét kék csíkokat festett az égre a felhők ecsetje, mi még is reménykedtünk, hogy jó idő lesz. Délben hanyatt fekve a fűben kezünket a tarkónkon összekulcsolva lassú lélegzetvétellel csodáltuk a vihar előtti csendre utaló tiszta eget. A tudatalattink kivetült a felhőkre, és már azt is láttuk, amit akartunk. Egy nyuszi, egy kacagó gyermek, vagy egy csókolózó pár. Mindenki mást lát a felhőkben, de mindenkit álmodozásra késztet. A szerelem, mint egy felhő, sokszor szép, tiszta és mindenkit álmodozóvá tesz. A szerelem átkúszik boldogságunk egén és már érezzük ez csupán a vihar előtti csend. Az egyensúly elengedhetetlen, talán így van. Ahol boldogság van, ott mindig vannak vihart hozó felhők is.

 
Január 7.

Louis reakciója kicsit sem volt jobb, mint anyáé vagy Jasoné, sőt..:

-Na, most te jössz! Keress egy csillagot! –mondta Louis miután a tüsishajú apró emberkékről és minivilágukról szóló történetét befejezte.

-Még mielőtt belekezdenék a mesélésbe, tudnod kell, hogy szeretlek. Mindig is szerettelek mióta ismerlek, és nincs nálam boldogabb lány, amiért veled lehetek.

-Huha..nem gondoltam volna, hogy ilyen szerelmi vallomásokra késztetnek a csillagok, de ha tudom már hamarabb feljövök ide veled. –persze megint elvicceli, mint mindig mikor komoly dolgokról kellene beszélnünk.

-De én..most ezt tényleg komolyan mondtam. Ezt tudnod kell. –győzködtem.

-Tudom kedvesem, tudom, mert én is szeretlek téged. –ezzel egy cuppanós puszit nyomott a fejembúbjára. Még soha nem adott oda puszit, de teljesen olyan érzés volt, mintha a szeretet szétáradt volna a fejemtetejétől az egész testemben a lábujjaimig. A vihar előtti csend.

-Hmm, mondjuk legyen az ott, az a kis fényes, aminek olyan ezüstös a színe! –mondtam olyan ártatlanul, mintha tényleg akkor fedeztem volna fel, pedig már előző nap megkértem Vitát, hogy mutassa meg, melyik csillag az, ha már tényleg létezik Hedj.

-Szép választás. Szerinted kik élnek ott? –tudakozódott Louis.

-Tündérek. Sok-sok tündér, akik örökifjúk, és csodaszépek.

-És vannak ott csodaszép tündérlányok is? –persze tudtam, hogy csak viccel, de ő nem tudhatta, hogy mennyire irónikusat is kérdezett.

-Louis, van valami, amit eddig nem mondhattam el, de félek, hogy ez után megváltozik a véleményed rólam, vagy nem is fogsz nekem hinni... –a kezével megsimogatta az arcomat és közben a szavamba vágott:

-Nincs semmi, ami változtatna az érzéseimen. –felültem, megfordultam és a sötétben kutattam a tekintetét.

-Amit az előbb meséltem, azt nem én találtam ki. –egész egyszerűen elmondtam neki mindent.

-Léna, lehet, hogy már kezdesz álmosodni, azért mondasz ilyen furcsa dolgokat. Jobb lenne, ha bemennénk aludni.

-Nem, Louis! Nem megyünk sehova, csak én megyek el innen örökre. És már alig maradt időnk..

-De, Léna, mégis miről beszélsz? Előttünk áll az egész élet! Leérettségizek, elmegyek a Columbiára, de hétvégenként együtt leszünk!

-De én nem leszek itt, amikor hazajössz. –egy könnycsepp csordult ki a szememből. –Nem leszek itt, mert a nyáron el kell mennem innen.

-Nem értem, hogy miről beszélsz. Remélem, hogy ez az egész csak egy rossz álom, és mindketten nem sokára felébredünk.

-Sajnos ez nem álom. Ha a szülinapom napjáig nem hagyom el az otthonomat...nem is tudom, mi történne velem, de muszáj megtennem.

-De gondolkozz már egy kicsit Léna! Hogy mehetsz el egy olyan világba, ami nem is létezik?

-Úgy, hogy igenis létezik. Ott az a csillag. –már zokogtam, ő sem hisz nekem. Bárcsak megmutathatnám neki! És abban a pillanatban, ahogy hozzáért az ujjam a kézfejéhez, egy fénysugár világította meg a kezemet. A fény egyre haladt felfelé a testemen maga után lila bőrt hagyva. Az ég leomlott mögöllünk, és mintha csak egy papírdarabot égetnénk, úgy égett az ég egy csíkban. A hamu helyett egy más nappali ég került a csillagos égbolt helyére. Minden napfényben úszott, vízesések, szivárványok, és valami megfoghatatlan szépséges táj. Rengeteg palota és repkedő szárnyas lények. Mi ez a hely? A kimondatlan kérdésemre egy gondolati síkon megszólaló talán női hang szólt hozzám. Csodálatos hangja volt.

-Ez itt Hedj, a béke és az ezüst csodák világa. Itt élnek az őseid, a tündérek. Itt élnek a rokonaid, és minden tündérlény.

-De hogy lehetséges, hogy..ő is láthatja?

-Az igaz szerelem a Földön vakká tesz, de Hedjben látóvá tesz. Azzal hogy megnyitottad neki a szíved, láthatóvá tettél mindent, amit az emlékezetedben hordasz.

-De én még soha nem voltam itt, akkor mégis hogyan...?

-Ez a véredben van, egy látomás, amit mindig a fejedben hordasz. Az elméddel egy átjárót nyitottál Hedjbe, és most megmutathatod neki is, hogy milyen is a mi világunk. De ne feledd, egy holdfordulóban csupán egyszer lehetséges, és ha nem térsz vele vissza az ő világába, akkor örökre itt ragad, és a bíróság elítéli. Halandó nem élhet Hedjben. Soha. Sohaaaaaaaaaaaaa.... –ezzel el is halt a hang. Álomittasan pislogtunk egymásra Louissal. Én magam is alig hittem el, amit látok.

-De én ezt..én ezt nem tudom elhinni. Mégis mióta tudod, hogy... –nem tudta befejezni a mondatot, nem volt képes elhinni, hogy tündér vagyok.

-..hogy tündér vagyok? Talán egy féléve..de..- látva hogy az arcára valami borús érzés ült ki próbáltam volna védekezni, de már hiába volt minden.

-Tehát már azóta tudod mióta együtt vagyunk, még sem mondtad el nekem. Azt mondod szeretsz, és mégsem bízol meg benne annyira, hogy elmond ki is vagy valójában?

-De én el akartam mondani..csak..

-Csak mi, Léna, mi? Még mindig az öcsémet szereted? Vagy csak engem nem szeretsz? –a burok körülöttünk el kezdett leomolni. Az ég újra besötétedett és megint ember voltam fehér bőrrel.

-De igen, de nem mondhattam el! Meg kell értened, kérlek Louis! –kitépte a kezeimből a kezét, felpattant és csak ennyit mondott:

-Hazudtál mindenről... Hogy lehetettem ennyire vak és ostoba? És én még tényleg szerettelek. –beugrott a nyitott ablakomon keresztül a szobámba, feltépte az ajtót, és hazáig szaladt. A tetőn hisztérikus sírásban törtem ki, és egyre csak azt tudtam suttogni: Sajnálom, sajnálom, sajnálom...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.