Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szoba

2009.01.30

Kép

Soha nem járt még kint, mióta az eszét tudja. Azt állítja, rosszul van a fénytől.

- Mégis mi bajod lenne?
- Látnának.
- Óh, értelek.

Nem faggatóztam, beletörődésre nevelt a korszellem. Elfogadtam, hogy behúzza a függönyöket, negyvenes égő fényénél olvas, szobájában étkezik, szobájában alszik, szinte csak a szobájában szólal meg.

Ott él!

Nevetséges. Lehet, hogy csak számomra, aki kintre született, fák, betontömbök és emberek közé. Számomra, aki retteg a sötétségtől. Rendszerint az ájulás kerülget abban a napi négy órában, amit vele töltök, a Lyukban.

Talán ez köt minket össze, hogy kölcsönösen irtózunk egymás világától.

Talán… ez nem igaz! Egyedül a szükség az, ami miatt elviseljük egymást. Neki kell valaki, aki bevásárol, mos, takarít és válaszolgat. Az anyja ugyanis mindezt nem teszi meg. Még a fiánál is rosszabb. Rég elborult az elméje. Haja zsíros tincsekben lóg arcába, fogait és körmeit nem tisztítja, ruházatát csak ritkán cseréli. Magában vagy a televízióval társalog. Olykor odaszól a macskának is: sicc! Még soha nem hallottam, hogy egyszer is hívta volna. Mindig elzavarja. Az emberekkel is pontosan ilyen. Figyelmeztettek rá, amikor elvállaltam ezt az állást, de szóban kevésbé volt rémisztő, mint most, élőben. De a legrosszabb az a gyomorforgató bűz, melyet lelke és bőre közösen áraszt.

A fia ilyen téren különbözik tőle. Ápolja külsejét és intelligens. Csak az a rohadék szobája ne lenne, mely elevenen felfalja!

Érdekes, nem igaz? Mindig úgy vélekedtem, hogy az ember a főnök a saját életében, ő dönti el, mit tesz, milyen körülmények között tölti le ’életfogytiglanját’ , kivel érintkezik. De ő egészen más! A szoba irányítja. A szoba szól neki, hogy húzd be a függönyöket, zárd magadra az ajtót, feküdj meztelenül a földre. A szoba lélegzik benne. S ha olyan kedve van, én sem léphetek be. Egyedül talán a macskának nem parancsol, aki néha rám emeli tekintetét, mintha azt mondaná:

- Figyelj, kislány!

Majd besétál. Kisétál. Be. Ismét ki.

- Ez csak négy fal. Urald!

- Persze. Te macska vagy, így könnyű. Neked soha nem kellett kopognod.

Sokat társalgok erről a kandúrral. Ő az egyetlen szövetségesem, a lelki társam. Egyik éjjel volt egy közös álmunk a fiúról. Hárman sétáltunk, egymás kezét fogva. A macska előttünk ment az úton, s félhangosan arról morfondírozott, mázli, hogy ő nem fekete, mert akkor szerencsétlenséget kellene ránk hoznia. Mi alig hallottuk, kopogott a cipőnk.

Léptünk. Felkelt a nap. Megkérdeztem tőle, hogy elbújunk-e. Nemet intett fejével. Azt súgta, hogy már készen áll, s leszakított egy vadvirágot, hogy a hajamba tűzze. Mindeközben jöttek velünk szembe gyerekek, nők, fiatalok, férfiak, idősek, párok és egyedülállók. Mi pedig csak mentünk. A macska álma itt véget ért. Az enyém nem. Az álmomban egy idő után annyira világos lett, hogy szem elől vesztettem őket és hiába sétáltam addig, amíg be nem dagadt a bokám, egyikkőjüket sem találtam meg. S a virág, mit a hajamba tűzött, elhervadt.

- Mit jelenthet ez?

Sokat morfondírozott a kandúr. A választ tudta, de abban nem volt biztos, hogy el akarja-e nekem mondani. Végül megtette.

- Mindig kell valami áldozatot hozni.

- Én lennék az?

- Lehetséges, hogy elhagy, ha megtanítod élni.

- Soha nem is voltam az övé.

- A változás jó, de nem mindenkinek.

- Miért ne lehetnénk boldogok egy normális világban?

- Mi a normális?

Mi a normális? Mh! Bár tudnám! Akárhányszor belekerülök egy helyzetbe, eldöntöm, hogy az számomra jó, vagy esetleg rossz. Kiértékelem és a kapott eredmény alapján cselekszem. De most, sajnos, tanácstalan vagyok.

- Ahogy ő él, az nem egészséges! Ezt te is igazán át láthatnád, kedves kandúr!

- Ha a macska egeret öl, az minek számít? Brutalitás vagy megengedett dolog?

- Ez mégis hogy jön ide?

- Ha kiszakítod onnét, a megszokásából, akkor bizony meg is ölöd.

- Dehogy! Épp ellenkezőleg!

- Biztos? Mióta kénytelen vagy belépni hozzá, a vermébe, te is az ellenkezőjét érzed?

- Nem.
- Akkor ő miért…
- Francba! Az én világom…
- Csakis a tiéd! Számodra idilli.
- Az övé még neki sem felel meg!
- Ezt ő mondta?
- Megkérdezem tőle.
- Menj csak!

Abbahagytam a mosogatást. Megtörültem kezem és mosolyt erőltettem az arcomra. Kopogtam.

- Zavarhatlak?
- Nem.

Meghátráltam. Aztán hatalmába kerített egy érzés. A fenébe ezzel a mocskos szobával! Fenébe a válaszával! Én itt ma akkor is bemegyek.

- Be szeretnék menni!
- Most nincs szükségem rád.
- Be akarok menni! Nyisd ki!
- Nem.
- Akkor rád töröm.

Persze, az ’ötvenpárkilóm’ kontra az ajtó. Maximum a kezem és a vállam törtem volna el.

- Már mondtam, most nincs szükségem rád!

Nekidőltem az ajtónak. Hallgatóztam. Végigfolyt arcomon egy könnycsepp.

- Kérlek!

De nem hatotta meg erőtlen hangom. Így nem maradt más választásom, az ajtónak támaszkodva maradtam és vártam.

- Szeretnék kérdezni valamit.

Némaság. Ez bármilyen goromba elutasítástól is rosszabbul esett. Éreztem, a szoba győzött. Utolsó mentsváramhoz fordultam.

- Kandúr, kérlek! Te képes vagy rá.

- Sétáljak át az ajtón? – Megnyalta mancsát. – Nem is olyan rossz ötlet. De te attól még kint maradsz. Miért játszod a mártírt? Miért akarsz segíteni?

Miért akar bárki bárkinek is segíteni? Emberi tulajdonság, hogy felemeljük a nyomorultakat? Vagy csak a lelkiismeretünk végett? Esetleg így este boldogabban bújunk az ágyba? Vagy ezzel is csak magunknak bizonyítjuk, hogy képesek vagyunk bármin és bárkin felülemelkedni? Miért?

Vízhangzott a fejemben a kérdés, s megőrjített a tudat, hogy tehetetlen vagyok.

- Mit csináljak?

- Ha vele nem értesz szót, győzködd a szobát!

A szobát? Hiszen meg sem merem szólítani! Annyira rettenetes! Én törpe vagyok mellette. Talán még az sem. Csak egy légy, aki ha felidegesíti zümmögésével, akkor egyetlen csapással elintézi.

- Csak kellemetlenséget okoznék. Semmi többet.

Feladtam. Befejeztem a mosogatást, és ebédet főztem. Az illat… igen, az illat kinyitotta a zárat. Nem számítottam rá, a kanalat is kiejtettem a kezemből, annyira meglepődtem… vagy inkább megrémültem. A fiú felvette:

- Tessék.
- Köszönöm. Jó téged látni.
- Aha. Éhezem.
- Ülj le, azonnal szedek neked.

- Inkább bevinném a szobámba. Itt túl sok…

- A fény. – Fejeztem be helyette. – Itt mégis ki láthat meg?

- Ők.

Rám és a macskára nézett, de akkor vajon miért nem azt mondta : ti ?

- És te látod őket?

- Túl sokat! Túl sokat! Például rajtad nincs ruha! Fekete a tüdőd.

Nyakig fel voltam öltözve. Soha nem dohányoztam, egészséges vagyok.

- A te tüdőd milyen?
- Nekem nincs olyan.
- És füled? Az van?
- Van.

- És szád?- megérintettem. Végigsimítottam ujjaimmal.

- Attól, hogy te érzed, még nem biztos, hogy létezik.

Cáfolásként megcsókoltam. Nem azért, mert szerelmes lennék belé, hanem mert kötelességemnek tekintettem.

- Érezted?
- Igen.
Ami nincs, azt nem lehet…

Megcsókolt. Belém mart láthatatlan kezeivel és darabokat szakított ki belőlem. Az ebéd elkezdődött. Újabb csókok követték egymást: sete-suták, gyengédek, szenvedélyesek, nyelvesek, gyomorforgatóak…

Én pedig fokozatosan felőrlődtem.
- Most már bejöhetsz a szobámba.

Nem várta meg a válaszom, kézen fogva húzott maga után. Bezárta az ajtót.

- Félek. Kapcsold fel a lámpát!

Nem tette meg. Helyette leszedte a ruháim.

- Hiszen te is világítasz! Angyal vagy.

Szeretkeztünk. Az egész nem tartott tovább tíz percnél, mégis kialudtam, s immáron ő ragyogott. Felöltözött a ruháimba, amiket nem is látott.

- Lemegyek a boltba, hozok cigarettát.

Hogy így tett-e, nem tudom. Soha többé nem láttam viszont. A testem ott maradt, lélektelenül. Csak a szoba hangját halottam még utoljára füleimben.

- Élő. Te pedig halott vagy!

S kacagott. Meggyalázva hullám, elkékedt arcomba bámulva kacag. Jól esik neki tudni, hogy bár legyőztem, mégis én maradtam alul.

Ez már csak egy ilyen rendszer.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

heatherwells89@gmail.com

(szelax, 2009.01.30 17:48)

Na ez tényleg megkapó.. hogy is mondjam, úgy megrázott, és szomorú, de nem az a sírós, hanem olyan hm.. tudod!