Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szerelmetes 1.

2008.09.24

A szerelem sem lehet rosszabb, mint a halál. Gondolta, egyszer ki kellene próbálni, de rájött, hogy nem hisz benne. Áthidalhatatlan akadály? Talán igen, de ha megerőltette magát, akkor képes volt érezni a lepkék verdesését a gyomrában.

Nem is olyan szörnyű. Felbátorodott, s úgy döntött, meglátogatja a Földet, hátha ott találhat valamit, valakit, aki ilyen szempontból figyelemre méltó lehetne.

Landolt.

Szépen, kecsesen, lábujjhegyen, majd egész talpával ránehezedett a porhanyós talajra.

Enyhén nedves, barna, némi zöld szállakkal tarkítva. Csiklandozta a bokáját a fű, melyet a szél ringatott. Lehajolt, megtapintotta, s végül négykézláb szaglászta.

Érdekes, igazán érdekes.

- Kedves föld, kedves fűszállak! Messziről jövök, s ti vagytok az elsők, melyek emberi testemet érintik. Engedélyt kérek szeretni benneteket!

A talaj és a fűszállak izgatottan mosolyogtak rá, s hűséget fogadtak, valamint utazásra bátorították.

- Hagyj el minket, hogy igazán hű lehess!

Legyen. Emberi sejtekből szabott szívén vékony keserűségfonál szőtt furcsa sejtelmet.

Lépett egyet-kettőt, pár százat.

Milyen különös, elsétáltam, s mégis itt maradtak velem. Mennyi göröngy, mennyi fű, szikla, szellő.

- Édes szellő, érzem illatod! Érzem, mily sok színes virág és messzi táj ékesíti lelkedet. Engedd, eggyé válnom veled!

A makacs szellő fintorogva nézett rá, s viharrá lett. De a leányt ez is gyönyörködtette.

- Ez az első nászom.

Bizsergett a teste, s egy fához bújva várta, hogy ez sose érjen véget. De csalatkozott.

- Törzs, kérges, zöld levelek. Emlékeztetsz érkeztemre, engedj tovább ölelnem!

A fa átszőtte őt, karjaiban tartotta. Az idillt csak az ősz ölte meg, mely hívatlan varjúseregeket hozott ajándékba.

- Repülnek, a fekete démonok átszelik a fellegeket. Esdeklem, vigyenek magukkal!

De szárnyakat nem kapott, s csak messziről tekinthetett rájuk. Vezették.

- Város, kár, kár! Város!

A leány száját tátotta. Félt az acél szörnyektől, az óriás kőtömböktől, a zajtól.

- Vágj bele, kár, kár! Ne csak a szépet, a gyengédet óhajtsd!

Remegett a lelke, ahogy az első autót érintette. Teát öntött, pénzt számolt, cigarettára gyújtott. Égette a folyadék, összezavarták gondolatát a számok, füst marta torkát.

Elfogadta, s a tömérdek káros hatás ellenére is magáénak érezte.

Boldog volt. Könnyű. De az egyik éjjel, mikor már elálmosította a csillagok társasága, megszólította valaki.

- Kisasszony, Ön oly gyönyörű.

A hang beléhasított. Kis híján felsikított.

- Ne ijedjen meg tőlem!
Remegett.
- Ki Ön?

- Ember vagyok. A tömeg egy része , a civilizáció alapköve. Tartson velem!

Megfogta a férfi kezét. Elsőnek érintett emberi bőrt, s megbabonázta.

- Nézze, ez itt az orr, ez itt a fül. Haj, lábak, körmök, ajak.

- Mire lehet mindezt használni?

A férfi megcsókolta arcát, s ő belepirult.

- Melegség.
A férfi szájon csókolta.
- Tűz.
Megölelte.
- Gondoskodás.
- Bízik Ön bennem?

Nemet intett fejével, s nevetett.

Kacagott. Ilyet se tett még soha azelőtt.

- Ön a legérdekesebb teremtmény, akihez eddig szerencsém volt.

- Ezt örömmel hallom. Nézze csak! Idegenek. Mind olyan, mint én, de soha nem szólunk egymáshoz.

- Miért nem?

- Mert nem áll érdekünkben. Nézze, barátok! Velük már többet kommunikálunk. Bárokba járunk, vitázunk, meghódítjuk a hegyeket…

- Leigázzák a Földet?
- Talán igen.
- És ha megunják?

- Akkor itt a család, a biztos menedék, ahova hívom Önt!

- Cserébe mit kér tőlem?

- Milyen gyorsan tanul?! Csak annyit kérek, amennyit adok.

- Szerelmet?

- Nem. Én nem önt szeretem, hanem azt, aki lehetek maga mellett!

- Magamat szeressem, s uramat ne?

- Igen.

- Ezt nevezik emberi szerelemnek?

Elfulladt a hangja kétségbeesésében.

- Válaszoljon!
- Ez egy egocentrikus világkép.

- Nem értem. A füvek magukat szerették? A talaj se engem? S a fa csak azért tárta ki felém karját, mert ő így többet ér? A fémek is csak…

- Nyugodjon meg!
- Ez a földi szerelem?

- Ez az emberi szerelem. Nem tudom, mit érez a fű, hogyan szereti, mikor eltapossa. Nem tudom, mit érez a talaj, ha műveli, s testét hasogatja. Nem tudom, miért kedveli a fa, ha egyszer kivágja, s elevenen megégeti. Nem hiszem, hogy a tárgyak táplálnának egyáltalán bármiféle érzést is.

- Én pedig nem hiszem, hogy Ön képes lenne az önzetlen szeretetre. Csalódtam. Ég áldja!

S a leány oly könnyedén ereszkedett vissza oda, ahonnét jött, mintha sohasem járt volna itt ; köztünk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.